Köszönöm az áldozatokat, melyeket a családért hoztatok!

Nem szeretnék panaszkodni, de hozzám tartozik, így fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem túl tehetős családból származom. Gyerekkoromban nem engedhettünk meg magunknak sok mindent. Persze a szüleim próbáltak ésszerűen költekezni, hogy mi a testvéreimmel ebből ne vegyünk észre semmit, és valóban mi nem éreztük úgy, hogy bármiben is hiányt szenvednénk.

Apámnak volt egy motorja, amit nagyon szeretett, az volt az ő kis kincse, sajnos azonban el kellett adnia. De a hozzá tartozó felszerelést, bukósisakot, motoros csizmát megtartotta emlékbe , hátha szükség lesz még rá egyszer.

Tudtam apám mennyire szerette azt a járgányt, és hogy mekkora áldozatot hozott ezzel értünk, hogy könnyebbé tegye életünket. Tiszteltem és megbecsültem ezért a döntéséért, és megfogadtam, hogy felnőttként szeretnék majd magamnak jobb anyagi körülményeket teremteni, ezzel szüleimet is segítve, és mindenek előtt venni fogok majd neki egy motort, amire mindig is vágyott. Ezzel szerettem volna megköszönni neki, hogy ő milyen áldozatokat tett meg értünk gyerekkorunkban.

Egyre csak a célom lebegett a szemem előtt. Apámhoz hasonlóan az építőiparban szerettem volna elhelyezkedni, tanulmányaim után szerettem volna külföldön dolgozni, hiszen rengetegszer hallottam már, hogy ott érdemes kipróbálnia magát az embernek.

Az egyetem végeztével álmaim teljesülni látszottak, egyik kedves tanárom angliai állást ajánlott nekem. Eszembe se jutott visszakozni, azonnal elfogadtam, s boldogan kezdtem tervezni életem következő szakaszát.

Több év kint lét után, mikor anyagilag eléggé megerősödtem, úgy döntöttem haza költözöm, és ideje törleszteni szüleimnek mindazt, amit értünk tettek.

Ők szívükben büszkeséggel, boldogan vártak haza. Én voltam az első a családunkban, aki diplomával a kezében, külföldi karriert épített.

Lassan közeledett apám születésnapja, úgy gondoltam itt az ideje, hogy vegyek neki egy hőn áhított járgányt, persze valamivel biztonságosabbat, mint amivel hajdanán furikázott.

Mikor hazaérkeztem a motorral, és a családom kijött elém az udvarra, nem hittek a szemüknek. Apám szeme könnybe lábadt, hiszen, nem hitte, hogy valaha még lesz egy motorja, és pláne nem gondolta, hogy azt majd a fiától kapja.

Remek érzés volt a boldogságát látni.  Persze, tudom, hogy ez a gesztus nyomába se ér az ő sok éves gondoskodásuknak és önfeláldozásuknak, de úgy érzem megfelelő kezdete annak, hogy mostantól én segítsem őket úgy, ahogy azt annak idején ők tették.